Hozz ki többet!

Bármilyen vezető szerepben vagy mindig vannak elvárásaid a csapatoddal szemben. A vízió, misszió és stratégia hármast egy hasznos eszköznek gondolom. Tudjuk miért járunk be nap, mint nap dolgozni,  tudjuk, hogy hova akarok eljutni és építjük az utat, ami a célhoz vezet.
Mégis hol vannak a mérföldkövek? Mikor érezzük, hogy elérkeztünk a következő szintre?

Egy agilis transzformáció elindulhat többféleképpen: durr bele és mindenki másnaptól agilis vagy szépen sorban lassan bekebelezed az embereket csapatról csapatra. Mindkettőnek van előnye és hátránya is.
Maradjunk az első variációnál.
Emberek jönnek mennek fejvesztve rohangálva, mert fogalmuk sincs, hogy mit tegyenek az új szerepükben, jobb esetben megtanulták az új pozíciójuk nevét. Ott van mellettük egy Scrum Master vagy Agile Coach, akiről azt se tudják mire való csak egy 2 napos képzésen hallottak róla először. Te kitartóan próbálsz helytállni mindenhol, de hiába telnek a hónapok, még nem értik miért vagy te velük és hova kellene eljutnotok. Ahogy telik szépen lassan az idő úgy változnak ők is és te is. Borzalmasan nehéz lehet valakinek 10-20 év után máshogy dolgoznia, mint amit előtte megszokott. Képzeljük csak el, ha a magánéletünkben is valaki megmondaná, hogy másnaptól máshogy éljük. Hogyan hatna ez ránk? 

Szerintem több típusú ember létezik ebben a helyzetben:

• Van aki akar fejlődni és képes a változásra 
• Van aki akar fejlődni, de nem képes a változásra és ezt fel is ismeri
• Valaki egyáltalán nem akar változni, de ezt fel is vállalja 
• És van, aki nem akar változni, de eljátsza, hogy akarja

Ezek közül a legrosszabb az utolsó. Vele gyűlik meg leginkább a bajod. 
Ahogy telnek a napok és hónapok látod hogyan fejlődnek. Egyre jobbak és jobbak, viszont te tudod, hogy még messze a cél. Már helyenként azt mondják “agilisek” vagyunk, de valószínűleg ha így lenne nem mondanának ilyet. 

Nagyon nehéz átadni valakinek azt, hogy hová lehet még fejlődni, ha még sosem volt benne része. Sőt hogyan várjuk el valakitől, hogyha még nem látta, hogy higyje el ennél sokkal magasabb szint is létezik?

Sajnos itt szoktam belecsúszni abba a hibába, hogy olyan magasra teszem a lécet, amit nem tudnak megugrani. Ilyenkor azt mondják szigorúan szoktam viselkedni, viszont néha azt gondolom erre van szükség ahhoz, hogy tovább lépjen egy szervezet. Idén arra jöttem rá, hogy nem mindig az működik, ha magasra rakom a lécet, hanem az is, ha szépen sorjában pakolom egyre magasabbra. 

Egy olyan területre kerültem, ahol közel 100 ember dolgozik egy projekten, de nagyon lassú a fejlesztés haladása. Több csapat dolgozik közösen: vannak akik funkciókat fejlesztenek és vannak, akik támogató csapatként lépnek fel. Valljuk be ennyi embert egyszerre irányba állítani nem egy könnyű feladat.
Sokat gondoltam hogyan lássak neki, de végül a tervem egyik része az volt, hogy építek egy minta csapatot köztük. Egy olyan csapatot, akik rácáfolnak mindenre, amire azt mondják mások, hogy nem lehet és a hozzáállásuk fertőzésként fog tovább terjedni. Náluk jöttem rá, hogy ha nagyon magasra teszem a lécet, akkor nem fogunk változást könnyedén elérni, mivel túl sok lesz a kudarc, ezért taktikát váltottam. Folyamatosan tettem egyre magasabbra a lécet.

Elsőnek csak azzal foglalkoztam, hogy bátorítsam őket, hogy legyenek őszinték és mondják el a véleményüket, mondják el mi fáj. Ezt többféleképp gyakoroltattam velük különböző szinteken. Persze kaptunk ezért hideget meleget, de én kitartottam velük és kértem, hogy ne adják fel. Innen mentünk tovább a felelősségvállalásra, a backlog-ra, a story pontokra, az üzleti értékre és a teljesítménybeli javulásra. Nem kellett más, mint hogy legyen tiszta a cél, minden nap nézzük meg hol tartunk és mit teszünk a célért, majd két hetente tekintsünk vissza, hogy a cél irányába visznek-e a tetteink.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

• Beszéltünk a vezetőkkel a fájdalmakról és az akadályozó tényezőkről
• Összeszedtük minden fájdalmát a csapatnak és priorizált listát állítottunk fel, amit elkezdtünk megoldani
• Kitűztük az első célt: 80%-ban teljesíteni a sprint-et minőségbiztosítással együtt
• Készítettem nekik a Dashboard-ra mindenféle gadget-eket, amikkel monitorozni tudták magukat
• Megmutattam nekik hogyan használják
• Minden nap megnéztük együtt (idő kellett nekik ahhoz, hogy lássák az értelmét)
• Készítettem nekik egy sprint kimutatást, amiben a 2 hetes teljesítményüket tudták kielemezni
• Majd minden retrón arról beszéltünk mi az ami a cél felé visz minket és mi az amin még változtatnunk kell

Iszonyat energiát adott a csapatnak, hogy elérjék az első nagy célt. Látni őket, hogy milyen keményen dolgoztak érte és mennyire boldogak voltak: mindenképp érdemeltek egy vasárnap esti sütemény sütést. Van remény, hiszen a célt el lehet érni. Eközben ők is megváltoztak és ráeszméltek, hogy egy funkció elkészítése nem csak a fejlesztésből áll, rájöttek hogyan gondolkozzanak ügyfélként és sikereket értek el.
A következő léc, hogy 3 sprinten át 80%-ot hozzanak. Az első kettő könnyebb pálya volt, majd a harmadiknál egy hihetetlen hajrát láttam. Tele voltak függőségekkel, mintha futás közben mindenhova kiraktak volna egy spartan race akadályt. Végül sikerült. Látszik, hogy a lehetetlen mégsem lehetetlen. Jöhet a következő szint.


A legtöbbször mi magunk szabunk gátat a saját fejlődésünknek. “Én ezt nem tudom, ezt nem lehet”. Ha fel tudjuk ezt ismerni és kezelni, akkor már nyert ügyünk van. Nem szól másról az egész, mint a folyamatos fejlődésről és finomhangolásról és jönni fognak az eredmények. 
Te hová teszed a lécet?