Hogyan legyünk aranycsapat?

Nézzünk rá egy focimeccsre, ahol a pályán az egyik csapat működésére koncentrálunk. A fejünkben egy olyan kép áll elő, ahol mindenki szereti egymást, bizalmon alapul a játék.  A focisták azon igyekeznek, hogy minél több gólt lőjenek ezzel elérve, hogy közösen győzzék le az ellenfelet. Passzolnak, figyelnek egymásra és végig egy partneri kapcsolatban játszanak a pályán.

Ez az ideális világ. Milyen lehet a valóság, ha egy nem túl profi csapatról beszélünk?

• Nem szeretik egymást, sőt lehet rühellik is egymást a magánéletben.
• Bizonytalan, hogy mennyire számíthatnak egymásra, ezért nincs is bizalom köztük.
• Közös a céljuk, de sok esetben az egyéni céljaikat helyezik előtérbe, nem a csapatét. “Én rúgok rá a kapura, nem passzolok!” Hiába van közelebb egy csapattársunk a kapuhoz és nagyobb eséllyel lőné be a labdát, ÉN nekem kell gólt lőnöm. Ettől leszek ÉN sikeres.

Valószínűleg a fenti pontok több variánsban is megjelenhetnek.
A kérdés az, vajon mikor leszünk sikeresek? Meddig jutunk el a ligában ezen működési modellel? Hol van a plafonunk?

Azt gondolom, hogy ugyanez a működés megjelenik a szervezetek életben is legyen az agilis vagy sem. Napok vagy akár hónapok is telnek úgy el, hogy nem tudjuk miért dolgozunk, vagy amit csinálunk egy adott nap, az hogyan kapcsolódik a szervezet céljaihoz. Ha véletlen mégis tudjuk, akkor sok esetben a “nem szeretjük egymást” vagy a saját egónk vakít el és helyezkedik reflektorfénybe, ahelyett, hogy megállnánk átgondolni miről is szól most az adott szituáció. Elkönyveljük, hogy a másik nem ért minket, ő csak azért akarja azt, hogy nekem rossz legyen. Az, hogy közös ötletünk legyen valamire az szóba se jöhet, nehogy már közösen ismerjenek el. Lehetne még folytatni.Tehát ahogy a pályán is meglátszik az, hogy egy csapat nem együtt játszik, nincsenek egymásra hangolva, ez ugyanúgy látszik a szervezeten is.

Nem kérdés, hogy lehet így játszani, viszont ne csodálkozzunk, ha nem kerülünk be a profi ligába. 
Mik a jellemző tünetek, amikor érdemes elgondolkodni, hogy mi vajon melyik osztályban játszunk?

• Ülünk 8 órát, megcsináljuk, amit mondanak, de az esetek többségébe eszünkbe se jut, hogy az adott napi munka hogyan kapcsolódik a szervezet céljaihoz, ahhoz, hogy boldog ügyfeleink legyenek vagy versenyképesek legyünk. Az pláne eszünkbe se jut, hogy kikkel kéne kooperatívan együtt dolgoznunk.
• Az egyéni érdekek jelennek meg a szervezet érdekeivel szemben: Nehéz meghoznom egy döntést, ezért nem hozom meg. Nem vállalom fel, amit gondolok, mert olyan ciki. Minél több emberem legyen, mert attól sikeres leszek (vagy annál nagyobb hatalmam/befolyásom van a szervezetre). Képesek vagyunk a saját kis egyéni érdekünket háttérbe helyezni a szervezetével szemben?
• Ülök egy meeting-en, ahol fogalmam sincs miért kell ott lennem. Fókuszálatlan meeting-eken ülünk, aminek se eleje se vége. Egyáltalán miért van ott 50 ember? 
• Csapatokon átívelően nem tudunk kooperatívan dolgozni, mert versenyt csinálunk, hogy ki a jobb. Beismerni és eltanulni a másiktól, hogy valamiben jobb, azt biztos, hogy nem. Hát milyen ciki már, hogy ők jobbak, mint mi? Inkább azt mondjuk, hogy “nálunk ez nem működik”. Ezzel el is intéztük miért ne tanuljuk el a másiktól azt, ami neki jól megy és lehet nekünk is segítene.

A nagy kérdés az, hogy hova akarunk eljutni? Akarunk-e az első osztályban játszani vagy elég a NB2 nekünk? Netán egy kisvárosi foci csapat szeretnénk lenni? 
A cél alapján más és más fajta kultúrára és taktikára van szükségünk. Viszont ha elérjük a plafont, képesek vagyunk változtatni? Mi kell hozzá, hogy képesek legyünk rá?

Mondanám, hogy megmondom a tuti válaszokat, de nem tudom megtenni. Mindenkinek a saját célját kell belőni, hogy hová szeretne jutni, majd fel kell építenie a csapatot és bejárni a célhoz vezető utat. A focistáknak sem megy másképp: elesnek, megrúgják, felállnak, újrakezdik, gyakorolnak, gyakorolnak, hibáznak, rájönnek, hogy másképp kellene csinálni, változtatnak, gyakorolnak, újra elbuknak, felállnak és mennek tovább. Ha nem a profi ligában akarunk játszani, akkor van egy pont, ahol megállunk és nem megyünk tovább. Viszont, ha a profi liga a cél, azért igen is nagyon sokat kell dolgoznia mindenkinek, nem csak az edzőnek. Az összes játékos felelős. Mindenkinek megvan, hogy mit tesz bele, hogy az adott meccs létrejöjjön, még akkor is ha veszítünk. Vajon a játékosok látják a saját felelősségüket? Vagy csak a másikét? Ez is egy nagy mérföldkő.

Azt a kérdést érdemes feltenni magunknak, hogy mi kell ahhoz, hogy azonosuljunk a szervezeti célokkal és a saját egyéni célunkat hátrébb soroljuk a szervezet érdekében? Ha ez sikerült, akkor mit tudunk tenni, hogy másokat is erre ösztönözzünk? 

Ahhoz, hogy minél több gólt lőjünk és a legjobbak legyünk nem elég csak 11 embert felállítani a pályára és azt mondani nekik, hogy “irány lőjetek gólt”! Igencsak komoly munka kell, hogy folyjon a háttérben, mire megtaláljuk és összegyúrjuk a 11 játékost, akik együtt akarnak a profi ligába jutni. 

Te mit gondolsz, ti hol játszotok és hova szeretnétek eljutni? 

Ott vagyunk már?

Mikor lesz már jó? Már agilisak vagyunk? Hallom magam előtt a kérdéseket egy transzformáció során.

Az első ilyennél döbbenten álltam, amikor 6 hónap után feltették nekem ezt a kérdést. Mára már inkább csak elmosolyodom a kérdés hallatán.

Nagyon nehéz feladat belevágni bármely szervezetnek, hogy nyisson az új felé és valami más munka módszert kezdjen el alkalmazni. A változás nehéz. Amikor megszületik a döntés, hogy belevágnak, érthető módon minél hamarabb keresi mindenki a visszacsatolást, hogy ez egy jó döntés volt-e vagy sem. Ha te is megveszel egy új TV-t nagyon drágán, te is elvárod, hogy az mozi élményt biztosítson számodra, amint bekapcsolod otthon. Emiatt azt gondolom mindig érdemes fokozatosan haladni és quick win-eket beiktatni a mindennapokba. Természetesen 6 hónap alatt nehezen lesz valaki agilis egy hierarchikus szervezetből, viszont pont ez a szépsége, hogy időről időre látod az előrelépést és egyre többet szeretnél belőle.
A változás ideje nem lesz mindenhol ugyanannyi idő. Lesz ahol több, lesz ahol kevesebb. Sőt lesz olyan, hogy egy terület valamiben jobb lesz, valamiben meg rosszabb, és mások pedig fordítva lesznek így. Mégis mi akadályozza vagy lendíti előre a változás időtartamát?

Ki kell ábrándítsak mindenkit, nem fogom a nagy könyvből leírni a megoldást, mivel véleményem szerint ilyen nem létezik. Nincs egy tuti recept rá. Persze mindig vannak a nagy számok törvénye alapján bevált praktikák, de a kihívás abban van, amikor nem a tanult megoldásaid válnak be, hanem egy újat kell alkotnod az értékek és célok mentén. Én ezeket a szituációkat szeretem, mivel hoz egy kis bizonytalanságod és kihívást magával.
Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehet elérni változást minél gyorsabban. Majd az jutott eszembe, vajon az a legjobb, ha siettetek valamit? Tuckman modelljét nem lehet kihagyni (forming, storming, norming, performing). Hiszek abban, hogy minden szakaszt meg kell járjunk egy csapattal vagy szervezeti szinten is, annyi a különbség, hogy változik, hol mennyi időt töltünk el. Egy érettebb csapat gyorsabban lép túl a nehezebb fázisokon. 
Amikor valaki elvégzi az egyetemet az orvosin vagy a jogon, mindannyian tudjuk, hogy még se nem orvos, se nem ügyvéd. Akkor válik azzá, ha majd elkezd praktizálni és egyre többet és többet gyakorol. Ugyanez igaz bármilyen szakmára és az agilitásra is.

Gondolkodtam azon, hogy milyen mérföldköveket tudnék meghatározni, amikor úgy érzem, hogy egy áttörést értünk el. 

1. Elkezdjük csinálni, de még nem értjük miért. Sikeresen eljutottunk a megpróbálom fázisba.
2. Megértem, hogy miért jó nekem másképp dolgozni, látom a hasznát.
3. Tologatom a felelősséget másokra, majd rádöbbenek, hogy nekem is van benne felelősségem.
4. Meghallgatjuk a problémákat és meg is akarjuk oldani.
5. Ki tudom fejezni az érzelmeit egy-egy feladat/szituáció kapcsán.
6. Tiszta delegációs szintek jelennek meg.
7. Méréseket vezetünk be magunkra, amik ösztönöznek minket a jobb teljesítményre.
8. Megértem, hogy miért csinálom és milyen eredményei vannak annak, amit csinálok.

Sok mindent fel tudnánk még sorolni, ha picit nekiülnénk. Amit sosem szabad szerintem elfelejteni, hogy tudatosítsuk magunkban, hogy honnan jöttünk, hova jutottunk, és hogyan értünk el 1-1 mérföldkövet.

Ha belegondolunk ez mind olyan, ami a való életben is előre visz minket, legyen az munka vagy magánélet. A magánéletben is tűzünk ki magunk elé célokat, amik teljesülései csak azon múlnak mi mit teszünk bele, hogy eljussunk a célhoz. Tehát rajtunk múlik a neheze, az embereken és a hozzáállásunkon. A maraton-nak se állnánk neki úgy, hogy elindulunk és már le is futjuk elsőnek. Vagyis meg lehet próbálni felkészülés nélkül, de valószínűleg belebukunk.

Ritkán tart minden csapat ugyanott. Amikor egyet elengedsz távolabb magadtól, akkor jön egy másik, ahol az egészet újra kell kezdened az elejéről. Igencsak nehéz és kimerítő feladat. Mindig azt szoktam mondani, a két szép szemünkért nem fognak minket követni. Mindig meg kell mindenhol vívnod az első csatát, hogy bízzanak benned. Ugyanazok a hurkok ismétlődnek, csak különböző mutációkban. 

Nem gond, hogy ha valamelyik szakaszban többet időzünk, csak úgy lépjünk tovább, hogy tanultunk az adott szakaszból. Definiáljuk a saját mennyországunk és mindig azon ügyködjünk, hogy kiépítsük az oda vezető utunkat. Na és mi a válasz arra, hogy mikor lesz már jó? Ha igazán elszánt vagy a válaszom sosem.

Mikor érünk már oda?

Ezt a kérdést minden szülő hallotta már vagy gyerekként az autó hátsó ülésen mi is többször hajtogattuk szüleinknek utazás közben. Mindamellett, hogy idegesítő a kérdés, annak aki hajtogatja annak is nagy stressz.

Időnként azon veszem észre magam, hogy türelmetlen vagyok.
Annak idején az egyik mentorom többször mondta nekem, hogy vannak tapasztalatok, amit meg kell szerezni, amit át kell élni. Ezeket nem lehet siettetni. Több év tapasztalatát nem élhetem meg fél-egy év alatt. Mint egy durcás kis gyerek, nem akartam hallgatni rá, mert én előre és előre szerettem volna lépni.

Az elmúlt pár évben rájöttem, hogy igaza volt.
Ez a fajta türelmetlenségem megjelenik olykor egy szervezet vagy egy csapat transzformációja kapcsán is. Ilyenkor hihetetlen módon kezdek el dühöngeni magamban, hogy mi az amiért még mindig nem tud valami működni.

Miért kell 100x elmondani ugyanazt? Miért nem tanulnak abból, amit elmondtál nekik, hogy mi fog következni, mert már 100 ilyet láttál?
Ilyenkor mindig azzal nyugtatom magam, hogy ha végülis a gyereknek is ha azt mondod, hogy ne játsszon a tűzzel, mert megégeti magát, csak akkor engedi el az öngyújtott, ha már megégette a tűz.
Rájöttem, hogy nem erőszakolhatom rájuk mindazt, amit én már megtapasztaltam. Vannak olyan hibák, amiben hagyni kell akár egy csapatot vagy szervezetet, hogy elmenjen a falig. Ilyenkor egy dolgot szoktam mérlegelni: sérül-e ezzel a szállítás vagy sem? Mi az, amikor még nem fog olyan mély károkat okozni, amiből már sokkal nehezebb visszajönni.

Minden nap egy kihívás számomra, hogy kihozzam a legjobbat az emberekből. Sok szakmabeli elfelejti, hogy csak azért, mert a pozíciónk neve Agile Coach, ez nem jelenti azt, hogy bármit mondok, meg kell csinálnia mindenkinek kérdések és értelem nélkül.
Ez a szakma nem úgy működik, hogy majd én elmondom a tutit, ti meg csináljátok. Ha nem értik, vagy nem tudod elmagyarázni, hogy miért csináljon valamit másképp, mit fog ő ezzel nyerni, akkor benned van a hiba. Kivétel ez alól, ha valaki a szervezet céljaival szemben áll.

Azt gondolom első körben el kell oda juss, hogy hitelesnek tartsanak.
Mitől leszel hiteles? Feltetted már magadnak a kérdést?
Ez bizony nem jön magától, neked kell tenned érte. Meg kell mutatnod magad, hogy érdemes rád hallgatniuk. Ehhez bizony a szó kevés, kemény munka kell legyen mögötte.

Szerintem a következőktől hiteles egy Agile Coach és/vagy Scrum Master:

• Nem csak beszél, hanem dolgozik is
• A hozzá tartozó csapatoknál van szállítás
• A hozzá tartozó csapatokon látszik a fejlődés (mondhatjuk, hogy a névjegye)
• A szervezet fejlesztéssel kapcsolatos ötletei, nem csak ötletek, hanem javaslatok, megoldási tervek is
• Ha valamivel nem ért egyet, az mellett kiáll és érvel
• Határozott
• És még sorolhatnám…

Ha mindez megvan, akkor jön a következő kihívás.
A gondolataim egy szervezettel, csapattal kapcsolatban már legalább egy lépéssel előrébbre áll, mint ahol ők épp tartanak. Emiatt sokszor feldühítenem magam és türelmetlen leszek, hogy miért nem tartunk még ott?

Amit tanítok nekik minden nap, hogy a sikereseket is meg kell élni, néha ha rólam van szó elfelejtem magamra alkalmazni.
Teljesen felpörget, hogy eljutok egy adott szintre és ott mintha a lépcsőn beakadna a lábam és próbálom kihúzni, de nem jön ki … valljuk be, semmi baj nincs, mert nem fogja a lábam egy cápa leharapni, csak annyi történik, hogy később érek fel a lépcsőn. Mégis, én úgy élem meg, mintha a világ legnagyobb problémája lenne.

Mondok egy példát. 
Jelenleg van egy nagyszerű Agile Coach csapatom. Az, hogy január óta hova jutott el a csapat nagyon látványos és sok mindenkinek kívánom, hogy átéljen hasonlót.
Mégis én min gondolkodom nap, mint nap? Miért “csak” itt tartunk? Miért nem lépünk már tovább? Miért nem tartunk már ott hogy…? Majd rájövök, hogy nem lehet mindent siettetni.
Van, aminek érnie kell, mint ahogy nekem is érnem kellett.
Szóval javaslom mindenkinek, hogy amikor kicsit kétségbe esve ülsz, hogy mit rontasz el, miért nem megy minden úgy ahogy te gondolod, akkor ülj le egy picit, gondolj vissza az elmúlt időszakra és értékeld újra a gondolataid. Lásd az elért eredményeket.
Lehet te is rájössz, hogy sokkal nehezebb problémákkal is már megbirkóztatok már, ezen is túl fogtok lépni, csak talán ezen az állomáson most többet fogtok elidőzni.
Viszont ha nincs eredmény, akkor mással van a probléma.

Te látod a saját eredményeid?